Levezetés

Mivel Gabi csak néhány napot töltött itt Pécsen, Erzsi anyukájánál, ezért minden alkalmat megragadtam én is, hogy találkozhassam velük. Első alkalommal meghívtam egy vacsira Őket, ami sokkal szerényebb volt, mint a náluk szokásos partik. Csak egy snassz rakott kelt készítettem. Még nagyon bennünk volt a new yorki hangulat, sokat nevettünk, mi jól éreztük magunkat, Feri meg csak nézett, hozta a formáját.

Aztán vasárnap lementünk mindannyian a siklósi strandra. Tényleg jó időt fogtunk ki, és nem voltak annyira sokan. Mindenki minden kedvére valót kipróbálhatott, sikerült a Jones Beach-en szerzett barna alapszínt tovább fokozni. Az ebédet is itt fogyasztottuk el, és igazán mindenevők voltunk. Lángos, kolbász, mediterrán tál, ezek voltak a nyerő ízek.


Miután alaposan kiáztattuk magunkat, irány Villány, egy kis borkóstolás, fagyizás. Elég későn értünk már oda, legtöbb helyen már pakoltak, de azért még sikerült a hangulatot fokozni. Aki nem érezte jól magát, annak úgy kell!


És végül Kristóf hazafelé igen érdekesen, egyik autóból a másikba átkiabálva - mert akinek mobilja volt, az nem vette fel -, felhívta még a társaságot hozzájuk. Itt is előkerült egy kis inni-enni való, így búcsúztunk egymástól, magyarosan.

Minden, amit átéltem, már múltidő. Remélem kicsit változtatott rajtam a kint eltöltött két hónap, szeretnék olyan higgadt, türelmes, udvarias lenni, mint azok a hétköznapi emberek, akikkel naponta találkoztam. Nem bántam meg, hogy elmentem, nem féltem soha semmitől, és senkitől. Kivéve Catskillben, hogy nehogy összefussak egy medvével. A közbiztonság szerintem jobb, mint itthon, főleg amerre turisták járnak. De sétáltattam Kapit hajnali egykor is egyedül, és senki nem akart megtámadni.

Ezzel lezárult egy valódi, fantasztikus kaland az életemből.

Minden jó, ha a vége jó?

Majdnem  egy hónapja itthon vagyok.

Mikor végre az összes bőrönd megtelt, főként az én cuccaimmal, megnyugodtam, hogy semmit nem kell ott hagynom, csak a fél szívemet. Utolsó nap manikűrösnél jártunk, én krómzöld körmökkel jöttem el. Kapit elvittük egy ismerőshöz, ott kellett átvészelje azt a 3 hetet, amit Erzsi Európában töltött. Nehéz volt ott hagyni kicsi hálótársam, bár az utóbbi időben nem jött be hozzám aludni, mert melege volt.


Az utazás napján esett az eső, mint mikor megérkeztem New Yorkba. Ildikó vitt minket a reptérre Erzsi kocsijával, mert annak nagyobb a csomagtartója, mint az övének, és, mivel Gabi is velünk jött ki a reptérre, szegény autó nagyon le volt terhelve a csomagokkal. Gyors búcsú, mert várakozni nem lehet ott sem autóval, aztán magunkra maradtunk Erzsivel. Az utas ellenőrzésbe itt alapba beletartozik a cipőlevetés, és motozás. És mindkettőnk kézipoggyászát kinyitották, mivel tettünk bele "néhány" finom, illatos, jó nagyméretű szappant. Mi kuncogtunk, hogy azt hiszik, Magyarországon nincs szappan, ők meg aggódtak, nehogy robbanjon. Végre beszállhattunk a gépbe, kiosztották a vacsit, mivel már este 9 óra volt, mikor felszállt a gép. Minden alkalmat megragadtam, hogy visszanézzek a kivilágított New Yorkra. Tudtam, hogy ez lesz a vége, haza kell menni, de nem csak a fejem fájdult meg, a szívem is. A gépen vacsora után én nagyon jót aludtam, az biztos, hogy a Kapiról álmodtam. Már majdnem elértük a Portugál partokat, amikor felébredtem. Madridban az a meglepetés ért minket, hogy nem jött értem a kutya sem, pedig elvileg itt is kellett volna a mozgáskorlátozottként igényelt segítség. Így aztán szegény Erzsi majd belepusztult a csomagcipelésbe, ugyanis én az ő gurulós kézipoggyászát húztam, ő meg cipelte az én szappanokkal megpakolt táskám. De azért sikeresen átszálltunk a budapesti járatra. Hát ez is egy meglepetés volt, ugyanis ezen a gépen még inni sem kaptunk, kizárólag euróért lehetett kapni, amire nem voltunk felkészülve. Nem ajánlom a madridi átszállást, nem úgy volt hírdetve, de fapados volt.

Hamar megérkeztünk Budapestre, Gabi már ott volt, és a megrendelt transzfer járat is várt már. Útnak indítottam a lányokat, mert én erre nem fértem fel, illetve átengedtem a helyem Gabinak, és a következő járattal én is sikeresen hazaértem kb este 9-kor. A család már várt, meg a kis kutyuskánk is. Képtelen voltam pihenni, mindent egyszerre el akartam mondani, meg akartam mutatni, érezzék át egy kicsit, mekkora élményben volt részem.

Elmondhatatlan, és leírhatatlan. Meg kell tapasztalni.

Volt néhány dolog, ami nem tetszett, pl, az üzletekben, de a neten is, nem írják ki a teljes, fizetendő árat, ami fel van tüntetve, arra rájön még az adó. Vagyis folyton matekozni kell. Azt mondták azért van ez, mert minden államban más az adó mértéke.

Aztán a hitelkártya mánia. A saját számlámhoz kapcsolódó bankkártyával a legtöbb helyen nem tudtam fizetni, nem kérik a debit kártyát, és főleg nem az európait.

De egyébként elbűvölt az egész utazás. Az emberek sokkal kedvesebbek, mint itthon. Az autósok udvariasabbak, türelmesebbek, vigyáznak egymásra. A boltokban az amerikai nép nem kaphat vacak, gagyi, igénytelen árut. Igaz, hogy ára is van, de az ottani fizetésből azért csak elboldogulnak.

Olyan már erre az útra gondolni, mintha nem is én velem történt volna meg. Az anyukám korházban, pedig mikor elmentem, még ellátta az öcsém családját. Minden jó, ha a vége jó....

Lassan csomagolni kell

Lejárt az időm, még egyszer előszedem Erzsi féltve őrzött magyar ékezetes billentyűzetét, hogy összegezzem az élményeim, és holnap indulok haza. Semmit nem akarok már vásárolni, mert nem tudok bepakolni a bőröndbe. Gabinak lefoglatam a transzfer járatot, mert ő is jön velünk.

Én úgy indultam el, azon kívül, hogy  - "tudtam, hosszú lesz az út. Nem jelentett jövőt a kettészakadt múlt. Kötötték kezem- lábam buzgó jóslatok. Maradjak veszteg, messze úgy sem juthatók. Csillagok útján, csillagok útján, meghal, ki tovább menni fél!" OMEGA - , szóval, hogy nem fogok vásárolni, de nem lehet ellenállni. Az az igazság, hogy egészen más dolgok vannak, mint otthon, akár a konyhafelszerelést, a lakberendezést, vagy a ruházati cikkeket nézem. Az amerikai hűtőbe beleszerettem, de nem fér el a bőröndben. Ugye kell egy kis ajándék is, mert mindenki húzná a száját, ha csak magamnak vásároltam volna. Olyan cikket nem igazán tudok mondani, amit itt nagyon megéri megvenni, talán a benzin, de azt nem lehet vinni. Drága minden, főleg, ha az otthoni fizetéseket nézem, tehát ebből a szemszögből nem is lett volna szabad még hűtőmágnest sem venni. És mégis, azt mondtam, fél Amerikát el szeretném vinni, mert olyan csodálatos dolgokat láttam az üzletekben. Aki vásárlási szándékkal jön, kösse fel a gatyáját, legyen creditkártyája, mert az európai bankártyát nem mindenhol fogadják el!

Őszintén bevallva kevesebb múzeumot néztem meg, mint amennyit utazás előtt gondoltam, de amikor New York-ba jutottam, annyira magába szippantott a város, nem tudtam ellenállni a csábításának. Érezni akartam az olvasztó katlan nyüzsgését, kicsit részt venni a mindennapi forgatagban, élvezni azt, hogy magamra hagyatkozva megtalálom az uticéljaim. Tudom, hogy már soha többé nem jutok ki ide, ennyi fért bele. A bakancslistám nagy részét kipipálhatom, nem érzem magam elégedetlennek, hiszen " nekem meg volt Amerika" HUNGÁRIA. Sok olyan dolgot éltem át, amit előre nem is mertem álmodni sem.

És az élmények mellett néhány új barátra is szert tettem. Sokat köszönhetek nekik, hiszen nélkülük nem jutottam volna el ennyi helyre. Megismertem Gabit, aki egy rendkívül lélek, azon kívül, hogy nagyon inteligens. A legtöbb program megszervezését, és lebonyolítását neki köszönhetem. És a sálakat. Aztán Ildikót, és férjét Rafaelt, kislányát Nikit. Főként Ildikóra hárult a feladat, hogy a vonathoz, és visszafuvarozzon. Bálint, aki az együtt töltött napra magas szinten felkészült, hogy a környék törtélmét valamennyire megismertesse velem. És a kutyák. Kapi, aki a legtöbbször az ágyamban szeretett aludni, és nagyon sok mókust megkergettünk együtt, neki köszönhetem a közvetlen környék felfedezését, a különleges madarak megtalálását. Aztán Pici, és Maci, Gabi két kis bizsuja, olyan kis cuki pamacsok, Massachusetts-ben ők is aludtak velem. És Ildikó két gyönyörű, és kedves cicája.

Azt biztosan merem állítani, hogy nem mindenkinek sikerül ilyen fantasztikusan az Államokban a kiruccanás, ehhez ezek a barátok kellenek. És Gyuri bácsi, aki 79 éves korát meghazuttólva száguldott az utakon.  Nusi gondoskodása, és programszervezése, és az 56-os magyarok kedvessége. Összességében szerencsés voltam az utam során.

Most nincs időm hosszabban írni, mert Erzsire várok, mennyi szabad helye van a bőröndjében, hogy valahogy hazavigyem a begyűjtött kincseimet. Majd legközelebb otthonról jelentkezem, ha lesz időm......Leterhel a család, és vasárnap még Gabival, és Erzsivel közös programra készülünk.

One World Trade Center és Broadway

 

Szerdán reggel korán útnak indultunk Erzsivel, hogy időbe leérjünk az új toronyhoz, mivel előző nap megvettük a jegyeket rá, és 10:15-re időpontot foglaltunk. Mondanom se kell, akkora dugó volt a városba, hogy az M5-ös busz csak araszolni tudott a 7th Avenue-n. Így aztán kb csak 11-re értünk le a One World Observatory-hoz, de szerencsére nem volt probléma a késés, és még a vizet sem vették el tőlünk. Meglepett minket, hogy az Empire State Building-nél sokkal többet álltunk sorban, itt mintha kissebb lett volna az érdeklődés, szinte rögtön liftbe szállhattunk. A liftben már  vetítés volt, olyan, mintha bentről nézhettük volna a torony építését, ahogy haladtunk felfelé. Aztán felérve a csúcsra, szintén egy rövidke filmvetítésben volt részünk, Manhattan felépítését mutatták be. Majd fellebbentették a fátylat, és elénk tárult a város panorámája. Üvegen keresztül. Ami csalódás volt az ESB-hez képest, mert ott valóságosabbnak érezni a magasságot az által, hogy csak egy korlát van a mélység, és köztünk, testközelben szédítőbb, varázslatosabb az egész élmény. Aztán az egyébként is folyton magas páratartalom, és az üveg  miatt kevésbé lehet jó minőségű fotókat készíteni. Ami megható, és torokszorító volt, az a tudat, hogy ez a torony nem lenne, ha 09.11. nem festi át Manhattan képét. Azért nagyon szép volt a kilátás itt is, egészen más épületekre láttunk rá, mint a város más ponjáról. Engem mindig elvarázsolnak az üveghegyek között megbúvó régi stílusú épületek, amelyek azért szintén nem picik, többségük 20-30 emeletes. Talán ez az összkép adja meg az igazi színét New York-nak. Természetesen a One World Centerben  is volt souvenire vásárlásra lehetőség, és itt is nagyon drága minden.

A tornyot elhagyva mégegyszer megnéztük a két torony helyét, illetve Erzsi még nem látta, neki valóban szörnyű emlékeket hozott elő, mert ő is részt vett az önkéntes munkákban anno. Aztán megkerestük Gabit, akivel a Century 21-ben volt megbeszélve a találkozó. Innen átmentünk a Chinatown-ba, mert az volt a terv, hogy itt ebédelünk. És még mindannyian szét akartunk nézni, aminek az lett a vége, hogy 3 szatyor cuccal távoztunk. Végül is Little Italy-ban kötöttünk ki, és ott ebédeltünk a Casa Bella étteremben, a teraszon, és nagyon elégedettek voltunk a kajával, kiszolgálással, kicsit tovább is időztünk itt a kelleténél, de nagyon jó hangulatban távoztunk

Aztán metróval felmentünk a Times Square-re, hogy valamelyik esti előadásra a Broadway-n jegyet vadásszunk. Ekkor már késő délután volt, 5 óra is elmúlt, nagyot futottunk a színházak között, hogy valamelyik előadásra jegyet szerezzünk. Az operaház fantomjára iszonyatosan drágák voltak a jegyek, több száz dollárért lett volna hely. Bármennyire is régi darabok, a Hegedűs a háztetőn, és a Lion King, jegyet má nem lehetett rá kapni aznapra. A Nyomorúltakra lett volna, de az elég nyomasztó történet,  így aztán egy olyan darabot néztünk meg, amiről én semmit nem tudtam, a Jersey Boys-ot. Nekem igazából semmit nem mondott a 60-as években befutott 4 Seasons együttes, nem ismertem fel az első felvonásban egyik számukat sem. A darab 4 fiú történetét mondja el, akik valamilyen szinten kapcsolatban álltak az olasz  maffiával, és valahogy mégis túl léptek ezen, igazi sztárok lettek. Aztán a második felvonásban már én is felismertem egy-két számot, ami inkább már a hetvenes-nyolcvanas években futott otthon, a kedvencem a "Túl szép, hogy igaz legyen". A történetnek itt sem lett szép vége, szokásos párkapcsolati problémák, drog, stb, de az előadás szenzációs volt, a szereplők beleadtak apait-anyait, hogy hitelesen adják elő a régi számokat, szóval el voltam bűvőlve a Broadway-n töltött estétől.

És amikor kimentünk az utcára, ott várt  New York kivilágítva, ragyogott, csillogott-villogott minden, szinte nappali világosságban nyüzsgött a város a Times Square környékén. Hogy fokozzuk az élvezeteket, beültünk the View teraszára, ami, ha jól emlékszem, a 48. emeleten van, egy óra alatt tesz meg egy kört, vagyis körpanoráma a kivilágított városra. Itt ittunk egy-egy koktélt, csináltunk egy csomó fotót, és mi voltunk a legvidámabb társaság ebben az egy órában. Aztán futás a vonatra, Erzsivel mi kb fél egyre értünk be Tarrytown-ba.

Strandolás és Centaral Park

 

Pénteken Gabi eljött értem, és leautóztunk Long Islandra, a Jones Beach-re. Odafelé elég gyorsan leértünk, nem kerültünk dugóba az utakon, és igazi strandidő volt. Miután kivonszóltuk magunkat a víz közelébe, mivel elég vastag homokrétegen kellett átgázolni, lepakoltunk, és nekivetkőztünk. Az óceán partja lenyűgöző, hatalmas víztömeg, amit semmi nem tör meg, látótávolságban sehol semmi, csak a szürke homokos part, és a hatartálan kék víz kilómétereken át. Elég sokan voltak, mivel közeledett a hétvége. Először sétáltunk egyet, Gabi figyelmeztetett, hogy nagy a sodrás, ha kicsapnak a hullámok, még a homokot is kiviszi a talpam alól. Elég félelmetesen hangzott, de tényleg így van. Hideg volt még a víz, de nagyon élveztem, ha egy kicsit kicsapott rám. Aztán napoztunk, és hallgattuk a hullámokat, meg a körülöttünk lévő nyüzsgést. Én még homokos tengerparton nem voltam, ezért ez is különleges volt számomra, meg az is, hogy időnként hatalmas hínárdarabokat dobott ki a víz a partra. A parton kint ül egy kis toronyban a vizimentő, ki van jelőlve zöld zászlóval, hogy melyik szakaszt látja be biztonságosan, és csak ott szabad fürdeni. Éppen egy mentőgyakorlatba csöppentünk, végignézhettük, hogyan mentik ki a bajbajutottakat. Mivel zászlóközelben pakóltunk le, kicsit megtréfált minket, amikor visszatérve a zászlóhoz, nem találtuk a motyónkat. Néhány perc elkeseredett kószálás után rátaláltunk, mint kiderült, még egy vizimentő tornyot állítottak fel, és odább rakták a zászlót. Korán befejeztük a strandolást, mert a dugót szerettük volna elkerülni, de sajnos nem sikerült, visszafelé órákat araszoltunk az úton. Hogy mégis jól fejeződjön be a nap, kis sütivel vígasztaltuk magunkat, és bementünk néhány üzletbe, és vásárolgattunk.

Szombaton ismét vonatra szálltam, hogy megnézzem végre a Central Parkot. Úgy volt, hogy Erzsi is jön, aztán lemondta, egyedül mentem. Kinéztem milyen busszal juthatok a közelébe, hol kell leszállni, és hogyan jutok majd vissza a Grand Central állomásra.

A park északi részén kezdtem a sétát, és haladtam délre. Rengetegen voltak kint, sétáltak, futottak, bicikliztek, lovagoltak. Próbáltam utánanézni, milyen fontos látnivalók vannak, lehetőleg ne menjek el úgy, hogy nem láttam. Először a Belvedere kastélyt akartam megnézni, de útba esett a Shakespeare Garden. Nagyon szépen kialakított kis virágos kert, ami engem mindig rabúl tud ejteni, és kószálásra késztet. De azért eljutottam a Belvedere Castle-hoz is. Igazából kintről nézve egy érdekes, tornyos kilátó, bentről semmi különleges. Az alsó szinten a szokásos, drága ajándékbolt, szűk csigalépcsőn lehet felmenni két szintet, mindkét szinten kis terasz, ahonnan lehet nézelődni kicsit. A közelben  madármegfigyelésre van lehetőség, mivel elég sok madár él itt. Rengeteg fotós, amatőr és profi felszereléssel. A madarak kedvéért kicsit többet időztem itt, és olyan kis ösvényeket is bejártam, ahol épp egy lélek sem járt rajtam kívül, és nagyon tetszett.

Mivel útbaesett a Loeb Boathouse, ezért itt megebédeltem, elég finom volt a chillis dog, kávéval, iceteavel 12$-ból megvolt. Ide is belátogattak a madarak, a figyelmetlenebb vendégek kajájába is belecsipegettek, meg talán mást is csináltak. Aztán eljutottam a Bethesda Therrace-hoz, amely előtt a Bethesda kút áll. Itt aztán igazi nyüzsgés van, hintón vitetheti magát a túrista, meg biciklin. A biciklire kiírták, hogy 1 perc viteldíj  3$, így a hintó már nem is érdekelt. De a terasz valóban szép, és a szökőkút is, kár, hogy beledobálnak minden szemetet. Aztán lassan megkerestem egy kijáratot a parkból, de előtte még pihentem az árnyékban, mivel úgy döntöttem, a Fifth Avenue-n gyalogolok amíg bírom. Ezen a részen főleg drága szállodák vannak a parkkal szemben, aztán a mindenféle szintén drága üzletek, és toronyházak. Már rutinos vagyok, hűsőlni és mosdót használni be lehet menni a nagy áruházakba, mert valamelyik szinten biztos van restroom, ami ingyenes.  Az áruházak bejáratánál térkép van, hogy mit merre találhat a kedves vásárló, és hol végezheti el a dolgát, hol talál kissebb-nagyobb büfét, netán éttermet. Én még itt nem láttam olyan WC-t, amiért fizetni kellett volna. Sem parkokban, sem bevásárló központokban, sehol. Így araszólva, árnyékos padokon megpihenve, végig vonszóltam magam gyalog a Grand Central Terminalig.  Élveztem a város nyüzsgését, semmiből nem akartam lemaradni, megbámúltam az Apple Store tornyát, néztem a tüntetőket a Trump Tower-nál, láttam a híres Tiffanyt, pihentem a Rockefeller Centernél. Nagyon jól esett utána kicsit ülni a vonaton.

Thousand Islands

 

 

A sok tó után az utolsó nagy kirándulás Gyuri bácsiékkal szigetekre vezetett. Igaz, a szigetek is egy tavon találhatóak, mégpedig az Ontario Lace másik végén, ahol a Szent Lőrinc folyó vezeti ki a tavak vizét az óceánba.

Érdekes történetei vannak a szigeteknek, a legelső történet, hogy valaha, mikor ezt a sok kissebb-nagyobb szigetet bírtokba lehetett venni, mindössze 1$, azaz egy dollár volt az áruk. Mindenki saját elképzelése, ízlése, és pénztárcája szerint építhetett rá. Így aztán egy csodálatos mesevilágra hasonlít az összkép. Persze manapság több tiz millió dollárért cserélnek gazdát a bírtokok, majd bele pusztúltam, hogy nekem ilyen kis szigetem soha nem lesz, pedig "a szigeten túl nincs semmi"

Amikor megérkeztünk Alexandria Bay-re a délelőtti órákban, rögtön beálltunk egy elképesztően hosszú sorba jegyekért. Mint kiderült, csak délután fél háromkor férünk fel egy két órás hajóútra. Mivel rettenetesen meleg volt, én úgy éreztem, mintha tüzet szívnák be a tüdőmbe, amikor levegőt vettem, ezért az időnk nagy részét a kellemesen légkondis souvenire boltokban töltöttük, ahol nem vásárároltunk semmit. Pedig volt néhány igazán szép és ízléses dolog, de ha már Nusi is elrugaszkodottnak érzi az árakat, akkor az valóban drága. Elsétáltunk még egy szép parkba, ahol kellemesen járt a levegő a part mellett, és szép kilátás volt a kanadai partszakaszra.

Végre mi is kihajózhattunk. Felmentünk a legfelső szintre uncle Sam hajóján, hétágra sütött a nap, amit csak másnap éreztünk meg igazán, a hajón nagyon kellemesen éreztük magunkat. Volt idegenvezetés is, természetesen angol nyelven, amiből természetesen nem sokat értettem, és mivel nem volt senki, aki mindent tolmácsoljon, csak utólag tudtam meg sok mindent. Vannak egészen nagy szigetek, főleg a kanadai oldalon, ahol szállodák, éttermek is vannak, a legkissebb szigeten csak egy fa van. És van olyan is, hogy a nagyobb sziget az egyik állam területén van, a mellette levő kis szigettel híd köti össze, ami már a másik államé. Vajon ott is vannak határellenőrök?

A legszebb története Boldt Castle-nak van. Ezt a szigetet egy orosz származású férfi vette meg, és elkezdett építeni egy 52 hálószobás kastélyt. Az volt az elképzelése, hogy ifjú és szépséges feleségével minden héten másik hálószobába "térnek nyugovóra". Már félig fel is épült a csodapalota, amikor felesége váratlanul elhunyt, az építkezés abbamaradt. Később az állam vette meg a szigetet, és az eredeti tervek szerint befejezte az építkezést. Nem rendezték be, üresen áll, túristalátványosság, és esküvőket tartanak itt. Mivel mi elég későn szállhattunk hajóra -  ja, és félúton visszafordultunk, mert valaki reklamált, hogy lemaradt -, ezért nem szálltunk itt ki, de teljesen körbejárta a hajó a szigetet, minden kis zegébe-zugába benéztünk.

Mikor leszálltunk a hajóról, akkor néztünk egymásra, milyen szépen megégtünk a napon. De ezt az apró kis kellemetlenséget leszámítva, meg a köpködő fiatalembert, nagyon szép kirándulás volt. Nem tudom, szabad-e közzétennem a képét, de óvatosan lefotóztam egy ifjút, aki kb félpercenként beleköpött a vízbe a hajóról, előttünk állt a csinos kis kékhajú barátnőjével, és minket nagyon zavart. Hiába, bunkók mindenütt vannak.

Ezzel a végére értem a restanciámnak, bepótoltam a Syracuse-ban eltöltött egy hét élménybeszámolóját. Bár azóta már túl vagyok a Jones Beach-i strandoláson, és egy egyedül megtett Central parki sétán. Majd igyekszem....

Niagara Falls

 

Ha jól emlékszem csütörtökön végre elindulhattunk a Niagarához, mert előtte esőt ígértek arra a részre, és Nusi szerint nem szép olyankor.

Hosszú autóút, elég vacakok arra felé is az utak, bár mindkét irányba van minimum 3-3 sáv, de rengeteg a kamion. Az amerikai oldalon parkoltunk le, és itt váltottuk meg a jegyet is a hajóra, amelyen testközelben élvezhető a látvány. Csak Gyuri bácsival mentem- sajnos nem engedett egyedül -, mert Nusi féltette a frizuráját, szerinte bármilyen esőkabátot is adnak, elázunk. Úgy rémlik, 18$ volt fejenként a belépő, ami nem sok. Liften levittek azon a fél hídon a hajóhoz, kiosztották a kék fólia köntösöket, és indulás. Sajnos már nagyon régen volt, nem tudok olyan lelkesedéssel írni, mint amit akkor éreztem. Óriási élmény, semmi nem hasonlít hozzá, dübörög minden a zuhatagtól, nagy vízpermet a közelében, leírhatatlan látvány, és érzés. Az amerikai részen leszakította a víz a partot, és a hatalmas, letépett szikladarabokra zuhan a víztömeg, ezért nem olyan magas maga a vízesés ezen az oldalon. A hajó aztán bevisz egészen a kanadai Nagy Patkóhoz, ami valóban magasról zuhog alá, óriási erővel, tajtékzik előtte minden, dobálja a kis hajót, és valóban mindenki csurom vizes, de mindenki sinkogat a boldogságtól és a mámorító érzéstől. Maga a hajóút nem olyan hosszú, a kanadaiak is ugyan ezen az útvonalon viszik a túristákat, csak ők piros kabátot kapnak.

Mikor kiszálltunk, megszabadultunk a vizes csomagolástól, és nem mentünk fel rögtön a liften, hanem elindultunk egy lépcsősoron fel a vízesés közelébe. Na itt sajnáltam, hogy nem mehettem egyedül, mert én mentem volna a végsőkig. És mint utólag kiderült, még a másik oldalon levő lépcsősoron is fel lehetett volna menni, és valahol be lehet menni a vízesés mögé, ez nekem a legnagyobb bánatomra kimaradt. Da sajnos uncle George azt hitte, úgy kell rám vigyázni, mint egy gyerekre. Néha jó az idegenvezetés, néha jobb, ha hagyjuk, hogy az ösztöneink vezessenek. Miután csatlakozott hozzánk Nusi, aki közben az iPad-jával gyönyörű videófelvételeket készített, még kicsit itt az amerikai részen nézelődtünk. Láttuk magának a folyónak azt a kis nyugodtabb folyását, ami a szakadék előtt volt, aztán megkerestük az autót, és a Szivárvány Hídon elindultunk Kanadába. Persze mindenki ezen a hídon akar átjutni, már a híd előtt hatalmas kocsisor volt, és nagyon lassan haladtunk. Én morogtam, hogy mit szőröznek ennyit a kanadai határellenőrök, volt olyan autó előttünk, amit még meg is billentettek, és alánéztek kamerával, Nusi meg egyetértett velük, mert itt is fontosnak tartják a biztonságot, nagy a tömeg, bármi történhet. Tőlem is megkérdezték, meddig maradok az Államokban, mert az útlevelembe belepecsételték még a reptéren, hogy max augusztus 2-ig maradhatnék. Szóval precízek voltak, figyeltek a részletekre.

Az már az amerikai oldalról is szembetűnő, hogy a kanadai oldal jobban kiépített, míg az amerikaiaknál csak néhány épület magasodik, itt szállodák, kaszinók, kilátók sokasága várja a túristákat. Szépen gondozott, kőkerítéssel zárt sétány mentén lehet bejárni a vízesés valamennyi szakaszát. Kezdve a Nagy Patkó előtti csendes folyóval, melyen kis szigeteket épített a madaraknak a folyó, aztán a dübörgő zuhatag. Innen gyönyörűen látszanak a piros, és kék hajók, ahogy méterekkel próbálnak közelebb jutni a leszakadó víztömeghez, aztán feladják, megadják magukat a tajtékzó haboknak, és visszafordulnak a kikötőkbe. És szemben az amerikai Falls, melynek a két oldalán a lépcsősor. Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy nagy a tülekedés a lépcsőkön, elég magasak a sziklába vájt lépcsőfokok, és minden vizes, mert a legkissebb szellő is permetszerűen szórja hihetetlenül messzire a vizet. De a kalandvágy engem is hajtott, mentem volna még, és még.....

És a hátunk mögött a fantasztikus épületek, teraszok, éttermek, souvenirt kínáló üzletek. Egy üzletbe mi is betértünk, igazán nem sokat nézelődtünk, én hűtőmágnest kerestem, de Gyuri bácsi ott lógott a nyakamon, ő akarta fizetni, amit vásárolok, így nem akartam pofátlan lenni, de a guta majd megütött. És sajnos ez mindenhol így volt...

A látvánnyal nem betelve, de az idő korlát miatt búcsút intve a természet egyik legszebb oltárának, még autóba ültünk, és végig követtük a Niagara folyót egészen az Ontario Lace-ig. Aztán vissza a Rainbow Bridge-n az Államokba, idefelé már nem volt dugó. Útközben még megálltunk valahol vacsizni, mert már esteledett, ez a program még Syracuse-ből is hosszú út. Én elterültem a kocsiban, reménykedtem, hogy jól sikerültek a képek, és biztos voltam benne, hogy ezt a katarzist egyhamar nem tudja felűlmúlni semmi.

Syracuse

 

Gyuri bácsiék körbevittek a városba, megmutatták hol tanultak a gyerekeik Syracuse-ba, az egyetem területével összenőt kórházat. Hatalmas területen van, kis kilátással a városra. Ami érdekes, télen néha olyan erős szél fúj az Ontario tó felől, hogy a kollégiumi épületek között, ami egy kis dombon van, kötelet feszítenek ki, amibe kapaszkodva közlekedhetnek.

Aztán elautókáztunk még egy közeli tóhoz, a Cazenovia-hoz, mert ez is útba esett, amikor beültünk kaszinózni a Turning Stone Casinoba. Ezt a kaszinót is, mint sok más kaszinót, az indián származásúak üzemeltetik, mert az államtól ők azt a kedvezményt kapták, amiért elvették a területüket, hogy nem kell adózniuk. Így, ha már lúd, legyen kövér, a kaszinókkal jó nagyot lehet kaszálni. Én személy szerint nem is értem, miért járnak ilyen helyekre az emberek, ott ülnek, és eljátszák mindenüket. Bár mi a délelőtti órákban értünk oda, az asztalok még zárva voltak, de a különféle pénznyelőket már használták a kedves látogatók. Egy dollárt néhány perc alatt én is eljátszottam, de Gyuri bácsi még 5$-t kikunyermált Nusitól, aztán azzal szenvedtek, míg sikerült végre elveszteni. Na, kaszinók is kipipálva, nem gondolom, hogy valaha is rászokom.

Itt még szeretnék beszámolni az amerikai utak használatáról. Nekem nagyon tetszik, ahogyan az autóút-díjat, meg a híd-díjat kell rendezni. Nem kell matricáról gondoskodni, vagy kapuknál araszolni. Kiváltanak egy kis ketyerét, ami kb akkora, mint egy gyufásdoboz, azt belülről felteszik a szélvédőre, azon természetesen kell legyen fedezet, és amikor olyan helyen közlekednek, ahol autópálya díjat kell fizetni, leolvassa egy készülék a dobozka adatait, kifelé menet ugyan ez, levonja a pénz, természetesen annyit, amennyit ténylegesen kilóméterben, illetve mérföldben megtett az autó az úton, vagy átkelt egy fizetős hídon. Ha már fogy a pénz rajta, tehát kevesebb mint 10$ van a számlán, akkor jelez a készülék, hogy utalni kéne rá. Ez itt az E-ZPass rendszer. Igazságosabb, mint a matrica, és a Horvátországban kiépített kapukról nem is beszélve, ahol órákat lehet a hőségben az autóban ülni a kapuknál a díjbeszedés miatt. Itt ilyenre költenek, nincsenek az utak bekamerázva, bárki is gondolná. Nincs kamera, meg egyéb, mást figyelő, itt a gyorshajtókat is a rendőrautó fogja meg, vagy méri be, nem a kamerák. Ez tetszik, ezt otthon is át kéne venni.

A Finger tavak

 

Amíg a Gyuri bácsiéknál voltam, két alkalommal is kirándultunk a Finger Lakes-hez, mert egyszerre képtelenség bejárni. Ez tul. kép olyan tóvidék, ami a Nagy Tavak alatt helyezkedik el, és az ember öt ujjára emlékeztető, innen is származik a neve. Nagyon érdekes a környezete is, sok Amish él erre, és jelentős a mezőgazdasága. Főként alma, és szőlő ültetvényeket láttunk.

Első alkalommal, amikor ide kirándultunk, elég hideg volt, a Skaneateles Leke-t, és az Owasco Lace-t jártuk körbe. Sok gazdag embernek van itt nyaralója, és pl az ex elnök, Clinton is szeretett idejárni a családjával. De a kiöregedett papoknak és apácáknak is ide építettek egy hatalmas öregotthont templommal, közvetlen a Skaneatele tó partjára. Természetesen drága üzletek és éttermek mindenütt. A madárvilág is fantasztikus, a vezetékeket tartó hatalmas fémoszlopokon sas fészkek vannak sorban, itt is költ a kopasz fejű sas, ki gondolná, pedig többsávos autópályák között állnak az oszlopok.

Második alkalommal, ami az utolsó napom volt Gyuri bácsiéknál, a Cayuga Lace-t és a Finger Lake-t néztük meg, miután már a Niagara és az 1000 sziget is megvolt. Kívánságom teljesült, jobban is, mint kértem, nagyon meleg volt. Ezen a környéken valaha sok indián élt, a tavak is az indiántörzsek nevét viselik. Sikerült belecsöppenni egy veteránautó találkozóra. Gyönyörű autókat láttunk, nem egészen olyan márkákat, mint otthon látni egy-egy ilyen találkozón.

A Finger Lakes inkább kikapcsolódásra alkalmas, gyalog körbejárni lehetetlen, mi is itt-ott, ahol érdekesebb, látványosabb, ott szálltunk ki az autóból. Meg enni. Mindenütt lehet találni olcsóbb étkezési lehetőséget is, és az étel igazán kifogástalan, itt a környéken kétszer is ettünk, és egy adag 10-20$-ért kapható, de pl szendvicsek, saláták, levesek már 4-6$-ért is elérhetőek. És mindenütt vannak kulturált mosdók a tavak mentén, egyetlen helyen sem kell fizetni a használatért!

Nem mindegyik tóban lehet fürdeni, inkább horgászni, és hajókázni jönnek az emberek a minden féle kis hajójukon. És persze a környékbeli városkák mind megőrizték a régi stílusukat. Szóval ide többnapra érdemes menni, feltöltődésre, relaxálni, elfelejteni egy kicsit a városi életet.

Mit esznek az amerikaiak

Ígértem, hogy az étkezési szokásokról még beszámolok.

Nusi minden reggel bőséges, és változatos reggelivel lepett meg. A szokásos felvágottak, sajtok mellett frissen kisütött pancakes, ami egy édes, palacsintához hasonló tészta. Ez lett a kedvencem.  Juharszirupot öntöttünk rá, de volt hozzá cukormentes változat is, amit főleg  Gyuri bácsi fogyasztott, de néha "véletlenül" a másikból borított rá. Kis gyümölcsdarabkákat is dobott a tésztájába Nusi, és egy  nagy, tepsi formájú, elektromos lapra kanalazva sütötte meg. Persze a kis tál gyümölcs ehhez is kötelező volt. Aztán az amerikaiak körében- és már nekem is - rendkívűl népszerű tejben, vagy bármiben áztatható pelyhek, müzlik, amit valaha a gyerekem is szívesen evett. Ez mellé is gyümölcsöket dobáltunk, fincsi volt. Aztán a mogyóróvaj, ami nem azonos a Nutellával, ehhez különféle lekvárok. És kenőmájasok, ki gondolná?   Rántotta, külön a bacon szelet sütve, frissen átsütött Bagel-el, ami egy lyukas zsemle féle, magvakkal, vagy anélkül. A vizet kötelező meginni, de van juice, és kávé is. Erre felé sok tejjel isszák az egyébként is gyengébb kávét, és természetesen cukor nélkül, csak én kértem pici tejjel, és több cukorral. Érdekes még az is, hogy eddig minden konyhában láttam egy pici sütőt, kissebb, mint a mikró, és lényegében a nagy sütőt váltja ki, néhány Bagel átsütéséhez elegendő.

A déli órákban pedig löncsöltünk. Ez is több féle, részben a reggelihez hasonló felvágottak, vagy hideg husik, meg a rengeteg saláta, ami tésztás, babos, zöldséges, halas, édes, csípős, savanykás, az ízek kavalkádja. És a kis tál gyümölcs, ami felkockázott dinnye - legalább 4 félét már megismertem -, friss ananász,   eper, banán, meggy, áfonya, szőlő, ami éppen otthon fellelhető.

Az esti étkezés mondható a főétkezésnek, ilyenkor van meleg étel. Egyik este lasagnet készített Nusi, és a tészta közé egy réteg ricottát tett. Isteni finom, könnyű lett tőle az étel. Este már a sör is előkerül, utolsó este boroztunk. Nem sokat étkesztünk  otthon este, mert általában úton voltunk, így valahol megálltunk mindig vacsorázni. De az utolsó náluk töltött estémen  grílezés volt, mindent előkészített Nusi, pillanatok alatt elkészült. A husiért Gyuri bácsi felelt, és nagyon finom lett, apró krumlit sütöttek hozzá abban a kis sütőben, és valami érdekes, édes tésztát sütött ki Nusi, melyet először félig kifőzött, mazsola, áfonya, és ananász volt belekeverve, az ananász levével leöntve, és sütőben megsütve. Mindez még vegyes zöld salátával, mennyei volt. És este is gyümölcs....